A mottónak választott kötet az egyik legjobb példája annak, hogy az a siker, amelyet a román politika, diplomácia elért - és amelynek párja nincs az európai történelemben - csak azzal volt lehetséges, amit ők magukért a sacre egoismo nevében megtettek: minden eszközzel. A magyar politika, diplomácia mindmáig ennek a fordítottját műveli, húszfelé figyelve, elvont elvi politizálással minden lehetséges - a kudarc leginkább -, csak eredmény nem.

A minden eszközzel kifejezés szinte minden európai ország diplomáciai kelléktárában szó szerint értendő. A most következő példát alapmintául is állíthatjuk.

Említettük már Catherine Horel könyve kapcsán (amelyről majd szólnunk kell újra hamarosan): addig ne várjunk semmilyen változást a magyarkép bármilyen megjelenésében, amíg törtnészeink több európai nyelven, maguktól nem képesek olyan publikációkat kiadni, amelyek a valós képet mutatják. A román diplomácia ezt már legalább a XIX. század közepe óta tudja: akkor kezdett el például leveleket kapni Romániából egy vidéki orvostanonc, aki hatodrangú önjelölt újságíróként mindenféle radikális cikkeket írogatott. A Romániából érkező levelekben, amelyeket ez az orvos, bizonyos Georges Clemenceau kapott, volt szó mindenről: Erdélyről, magyarokról, keleti latinokról stb.

Ezt a nemes hagyományt követte a Revue de Transslyvanie 1941-45 között francia (!!) nyelven - ekkor Franciaország megszállt ország, nem tényező ! - foglalkozott erdélyi kérdésekkel, és majd mint látjuk többször is, sem a félrefordítás, sem a hazudozás nem jelentett különösebb akadályt. Az 1944-es folyamban Victor Jinga tollából jelent meg a Note espace et l'espace de autres című iromány, amit a korabeli divatos szóhasználattal valószínűleg a A mi életterünk és mások élettere címen lehetne jól fordítani. Szerzőnk a 39. oldalon ezeket írja: