A valóságot azon a ponton kerülgettem, amikor haza­utazásomról kellett irnom. Csak azt irtam, hogy hazau­tazásom egyelöre eltolódott, és reméltem, hogy nemso­kára a feleségemmel megyek haza. Nem Irtam, hogy látogatóba. és azi sem Irtam, hogy véglegesen megyek haza. Uj állásomról csak igy irtam: egyelore átmegyek Honoluluba, ahol biztos és kellemes megélhetési lehetú´séget találtam.

Csak így irtam: átmegyek. Atmegyek Honoluluba. A vilăgért sem magyaráztam meg, hogy Honolulu újabb négyezer kilométernyi távolságot jelent, és most mar olyan messze vagyok hazulról hogy messzebb nem is lehetnék. Eppen a földgolyó túlsó pontján. Gyula majd csak szerez valahonnan egy földgömbot vagy egy világtérképet, és megkeresi rajta Honolulut. Szinte Iátorn az arcukat, amint Rózsával elszörnyüködnek ezen a messzeségen. De anyámnak nem fogják megmondani.

Blogunk indulásakor nem gondoltuk volna, hogy filozófiánknak egyik legfontosabb részét - legyenek újra emberek azok, akiket számokká degradáltak - be tudjuk mutatni igencsak látványos példa keretében. A látványosságot az adja, hogy most ugyanaz a módszer - a számokká degradálás technikai folyamata - fordul ellentétes hatásba, önmaga ellen, és felidéz nekünk olyan arcokat, akik ilyen-olyan okból fontosak, de így soha nem ismertük, nem láttuk őket.

Akiket itt látunk, őket a Brazil Bevándorlási Hivatal munkatársai fényképezték le különböző okiratokhoz a negyvenes-ötvenes években. Az okiratok egy része vízum, tartózkodási engedély, bevándorlási kérelem.

E bevándorlók között szép számmal lesznek valódi menekültek is, akiknek az arcára a második világháború felrajzolta minden egyedi vonását, őket megmutatjuk még a gyötrelmek átélése előtti időszakból is.

Nézzük tehát azokat, akik a maguk korában ismertek és fontosak voltak, olyan helyzetben, ami több mint szokatlan számukra.