Rengeteg, magát okosnak gondoló és ráadásul híres embertől nyert megosztást a Vlora hajóról 1991-ben készült fotó azzal a felirattal, hogy ez a nácik elől Észak-Afrikába menekülő európaiakat ábrázol. Azt, hogy a megosztók a legelemibb forrásellenőrzéseket sem tartották be - mit várjunk azok után, mikor nemrég hallhattunk Mussolini antifasizmusáról - én a magam részéről nem minősítem, megtette már más régen a megfelelő modorban és stílusban.

Viszont a téma maga érdekes, hiszen minden idők egyik legjobb és leghatásosabb filmje, a Casablanca is pontosan erről szól. Így aztán érdemes megnézni mit is tudhatunk meg e témában. A két térkép a Pesti Hírlap 1941-es évkönyvéből származik.

A területet az 1880-as évektől az 1950-es évekig három nagy gyarmattartó birodalom uralta. A mai Marokkó, Algéria, Tunézia egy része francia, Tunézia maradéka és Líbia 1911-ig török majd olasz, Egyiptom 1918-ig török majd angol fennhatóság alá került. Marokkó északi csücske a tízes években spanyol fennhatóság alá került, egy bizonyos Francisco Franco nevezetű tiszt is kitünteti magát ezekben a harcokban. Nem érdektelen a terület tízes évekbeli részletesebb története sem, erről magyarul sajnos csak Geoffrey Barraclough kissé túlságosan angolos modorban megírt kötetete elérhető.

A háború kitörésekor fontos propagandisztikus érv volt e terület nagysága a tengelyhatalmak győzelmi esélyei ellen. Egyiptom maga is, mint angol protektorátus 1939. szeptemberében hadat üzen Németországnak.


Az 1940-es júniusi összeomlás a francia mandátumterületeket e legkritikusabb időben elzárta Franciaországtól. A Nemzetgyűlés jópár tagja még az utolsó pillanatokban el tudott jutni Oránba, azonban a német fegyverszüneti szerződés nem véletlenül kötötte ki: a francia kereskedelmi hajók nem futhatnak ki kikötőikből, a francia flotta összpontosuljon kikötőkben és a francia mandátumterületeken lévő német állampolgárokat adják ki. Az országon belül - egyébként kifejezett tiltás ellenére - a bombázások és hadműveletek elől mintegy egymilliónyi civil menekült. Jórészük maradt országon belül és vissza is tértek lakóhelyükre a fegyverszünet beállta után.

A francia flottát Oran kikötőjében vonták össze, ahol 1940. július 3-án az angolok a Katapult hadművelet keretében ultimátum után megtámadták a flottát, a hadihajók jórészét elsüllyesztették, mintegy 1300 tengerész halt meg. (Pearl Harborban 17 hónappal később 2500)

Az észak-afrikai közigazgatás viszonylag hamar helyreállította az együttműködést az anyaországgal, azonban ez a terület nem lett senki számára értékesebb, aki a háború elől menekülne - főleg mivel Franciaország területén ekkor már nem zajlottak háborús cselekmények, és a párizsi, nantes-i légitámadásokat, valamint az 1942. augusztusi hamvába holt dieppe-i partraszállási kísérletet leszámítva 1944. júniusáig nem folyt harci cselekmény.

Épp itt, Francia Észak-Afrikában keződik előbb a háború: de Gaulle kísérletet tesz 1940 szeptemberében dakari partraszállásra (sikertelenül) majd 1942. november 8-án az angol-amerikai csapatok partraszállnak Marokkóban, villámgyorsan (10-én) eljutnak Oránba, 12-én Casablancába. Oránban 1943-tól működik egy kisebb francia emigráns kormány is.

Egyiptomról már szóltunk: az ide menekülés lehetőségét gyakorlatilag az "útban lévő" Olaszország a kezdetektől elzárja, majd amikor a német hadsereg elfoglalja Krétát, a környék hadi jelentősége megnő. A német légierő rendszeresen bombázza Máltát és felügyeli a térség hajóforgalmát, ami ekkorra már teljesen hadijellegű forgalmat jelent.

Ha valaki a háború elől végül épp Líbiába menekült volna, nyugalmat bizonyosan nem lelt, viszont szemtanúja lehetett Rommel, a Sivatagi Róka és Montgomery tábornok párbajának.

Olaszország hadbalépése után csak a nyugati front elcsendesedésével kezdődnek meg a harci cselekmények ezen a vidéken. (Afrikában más területen az olaszok Szomáliában és Abesszíniában harcoltak az angolokkal). A legtöbbet szenvedő környék az olasz Cirenaica: Bengázi városát 1941 január-április és 1941 december-1942 febuár között elfoglalják az angolok.

Visszaszamarazó, -tevegelő, -bicikliző, -gyalogló arab lakosság Bengázi környékén, 1942. február, Luce

Bengázi ekkor teljesen olasz város volt, nem véletlenül választotta Agosto Gennina ezt a települést a Bengasi című háborús dráma színhelyéül. (A film női főszereplője egyébként a magyar Tasnády-Fekete Mária volt, Radványi Géza filmrendező felesége, Márai sógornője)

Angol megszállási emlék... Bengáziban minden forgalom szigorúan a baloldalion. 1942 február, Luce

Bengázi lakosságának "önkéntes" ajándéka, megköszönendő a felszabadítást. 1942. február, Luce

A csata 1942 nyarán véglegesen eldől amikor a német-olasz erőknek már nincs lehetőségük arra, hogy komolyabban védjék a területet, az el-alameini csata után már egyébként is más prioritások kötik le Hitler és a többi stratégiai tervező figyelmét.

Összefoglalva: ez a terület sem elérhetősége, sem az itt zajló események miatt nem volt alkalmas arra, hogy nagyon nagy számú európai menekülőt fogadjon be. (Nem is gondolkozott semelyik politikai erő, sem a lakosság ebben). A második világháború alatt - ahogy tulajdonképpen a Casablanca meséje maga is mondja - sokkal ésszerűbb döntés volt valamelyik semleges (Svájc, Svédország, Portugália) vagy nem hadviselő (Spanyolország, esetleg Törökország) felé venni az irányt.