Az indonéz függetlenségi háború végén 1949-1950-ben a molukkaiak megpróbáltak érvényt szerezni a függetlenségi ígéretnek. Felkelést robbantottak ki a friss indonéz hatalom ellen, a függetlenség igéretével, amelyet a holland kormány, bízva Indonézia destabilizálódásában, fegyverekkel támogatott. 1951-ben ki is kiáltották a Dél-Molukkai Köztársaságot, csakhogy az ehhez hű fegyveres erő a határokon kívül tartózkodott, az indonéz kormánynak különsebb zavar nélkül sikerült is őket távoltartani. A nemzetközi nyomás alá helyezett hollandok feladták Molukka visszaszerzésének esélyét, és ugyancsak a függetlenség majdani ígéretével Hollandiába hajóztattak sokezer molukkai katonát, és családjaikat.

A behajózókat a westerborki és vught-i táborokban helyezték el "ideiglenes jelleggel". Itt is igazzá válik a francia mondás: semmi sem olyan tartós mint az ideiglenes, a két táborban még 1968-ban is laktak. Tessék-lássék módon elkezdik őket a holland viszonyokkal megismertetni, azonban hamar rájönnek: a kiszolgáltatott emberek teljesen máshogy élnek mint a helyiek, felhasználhatók olcsó munkaerőnek. Az állampolgársági státuszt nagyon sokáig nem rendezik.A holland hadsereg a hetvenes évek elejéig még megtartja a molukkaiakat állományban, azonban hamarosan kezdődnek a leszereltetések, és a hadseregből kitett emberek nem találnak munkát. A feszültség egyre fokozódik, és megint igazzá válik a régi tétel: akik fegyvert kapnak, nem felejtik el, hogyan kell használni. A molukkaiak pedig tovább is adták ezt a tudást a következő generációnak.


Először figyelemfelkeltés, illetve a helyzetre való felhívás céljából indonéz célpontokat támadnak meg, de már ez sem megy vér nélkül. 1970 augusztusában harminc(!) molukkai megpróbálja elrabolni az indonéz nagykövetet, betörnek a követségre, a támadás alatt az egyik őr áldozatul is esik. Az akció sikertelen.



1974-ben tesznek még egyszer kísérletet a követ elrablására, pocsék időzítéssel: a követség teljesen üres, amikor támadnak.
A két sikertelen kísérlet után történik mindaz, ami megdermeszti a holland levegőt.
1975. december 2-án, az Amszterdamből Groningenbe tartó vonatot Beilen mellett, nyílt pályán 10 óra 7 perckor molukkaiak megtámadják. Hans Braam mozdonyvezetőt és még két utast a lövöldözésben halálosan megsebesítenek, és a 130 utassal együtt elfoglalják a vonatot. A túszok egybeterelésekor tízegynéhány ember még meg tud szökni. J. A. Manusama, a senki által el nem ismert Dél-Molukkai Köztársaság elnöke közvetítene, de a holland hatóságok leszögezik: a két halálos áldozat vére kizárja bármilyen tárgyalás lehetőségét. A követeléseiket a média nem hajlandó nyilvánosságra hozni, így agyonlőnek egy túszt.


December 5-én a molukkaiak megtámadják az indonéz követséget, 25 túszt ejtenek.7-től már egy kicsit működni kezd a józan ész is, nyilvánosságra hozzák a követeléseket (a régebbi terrorcselekményekért elítéltek kapjanak kegyelmet, Hollandia támogassa a molukkai követeléseket, szabad eltávozás). Ezután hosszú idegharc kezdődik, és közben meghal az indonéz követség egyik munkatársa, aki kiugrik az ablakon.
A húzd-meg eresz-meg játékban mai szemmel nézve meglepően sok engedményt tesznek a terroristák. Sok túszt, a fiatalokat, nőket lassan-lassan elengedik. Az idegharcot természetesen a hatóságok bírják jobban: a vonatot eltérítő molukkaiak december 16-án megadják magukat, a követséget megszállók kicsivel később.


Hosszabb kutatást igényelne, hogy a holland politikai elit és társadalom összességében hogyan reagált ezekre az eseményekre, de azt gyanítjuk: még mindig nem érezték meg a kérdés súlyát, és az inkább őrültek segélykiáltásaira emlékeztető terrorakciót békés nyugalommal ad acta tehették. Nem sokáig - 1977 egyik szép májusi reggelén sokkal érzékenyebben hatolt a fülekbe nem a kiáltás, de már ordítás.



Május 23-án reggel két udvarias úr sétált be a bovensmilde-i általános iskolásba, és az eléjük lépő Van der Vliet tanúr úrra fegyvert fogva közölték : ez most egy túszejtés. 105 gyereket ejtenek túszul.



Ugyanekkor, a "bevált" helyszínen, Assen és Groningen között, De Punktnél eltérítenek egy vonatot, ők hatan: Ronnie Lumalessil, George Matulessy, Max Papilaya, Mingus Rumahmory, Thijs Tuny és Hansina Uktolseja.




Den Uyl miniszterelnök azonnal válságtanácskozást hív össze, több miniszter részvételével. Nem tudni, hogy a május 25-i választások mennyire játszottak szerepet döntéseiben, vagy akár az, hogy a vonaton most "csak" mintegy ötven ember tartózkodott, de megint csak napokat várnak a követelések nyilvánosságra hozatalával, amelyek egyébként megegyeznek az 1975. decemberiekkel.

A hadsereg közben körbeveszi a vonatot.


Az iskolában pár nap múlva már keményedik a helyzet: ugyan egy szívbeteg kisgyereket elengednek, azonban sem ételt, sem italt nem hozhat be senki. A vonatban fogvatartottakhoz két nap után jut élelem. Május 28-án - jelen esetben szerencsére - a gyerekek közt hasmenéses járvány tör ki, és a túszejtők minden gyereket kiengednek, de a tanárok továbbra is fogva maradnak. Május 29-én - a választásokon nyertes - kormány bejelenti: noha folyamatos telefonkapcsolatban tárgyalnak a túszejtőkkel, a követeléseket semmilyen körülmények között nem teljesítik. Június 1-én a vonatról üzenet érkezik: hajlandóak engedményekre. A válasz: nem. Ekkor már szórványos lövöldözés kezdődik kifelé, és a vonatot átrendezik: hálófülke, konyha, öltöző kerül kialakításra, és a túszokat állandóan szemmel tartja egy fegyveres.Az utasok "szerencséjére" az egyik túsz orvos. Június 9-én egy újabb szívbeteg férfit elengednek. 10-én a média közli: a holland társadalom egyre inkább igényelné a "beavatkozást" ebbe az ügybe. És ha ezt bejelentik, akkor már lehet sejteni a véget.


A vonatot közben körbevevő tengerészgyalogság parancsot kap: amennyiben elhangzik a jelszó: "Mercedes", a vonatot és az iskolát meg kell rohamozni. Június 11-én hajnalban a jelszó elhangzik. A kezdődő eszeveszett tűzharcban a vonatban két túsz, és mind a hat túszejtő életét veszti. Az iskolában tartózkodó túszejtők megadják magukat.



A holland társadalom azonban valószínűleg ebből sem tanult. 1978. március 13-án olyan történt, amire ma már fel se kapnánk a fejünket, de ha akkor sikerül, bizonyosan sokáig az újságok címlapján marad.
Az asseni városházán két molukkai a testére erősített bombával öngyilkos merényletet akart elkövetni, de idejében észrevették és leteperték őket.

Historia est maguistra vitae.