Ötödik számú kitérés. Összefüggõen és egységes témaként kell tisztáznunk azt a kérdést, miben áll az értelmiségi zsarnokság vcszcdelme, amely a modern társadalomfejlõdés egyik Marx által különösebben elõre nem látott jelensége. Ismerjük azt az elméletet, amely azt mondja, hogy tulajdonképpen a kapitalistá­kat máris felváltotta a menedzserek uralma, és ennek az elmélet­nek a jegyében minden szabadságprogram alapjában véve üres szóbeszéd, a lényeg egy uralomváltás; a kapitalista uralom he­lyctt a mencdzserek uralma. Nem véletlen, hogy ennek a gondo­latmenetnek a szerzõje Burnham,ss az egyik legélesebb képvise­lõjc a társadalom uralmi szemléletének, aki semmiben sem ma­rad el a tekintetben Marx és Lenin mögött. Itt ismétlõdõ optikai csalódásról van szó. Az európai feudális keresztény társadalmi programnak, annak a lényegében arisztokratikus szellemû papi programnak valaha volt egy elképzelése a jó arisztokratáról, hogy az hogy látja el a gondjaira bízott népeket. Aztán megjelent a valóságos arisztokrata, és igyekezett ebbõl a feladatból minél nagyobb mértékben uralmi helyzetet teremteni, és a feladatele­meket minél jobban elszórnia magátöl, ez végeredményben, mint mondottuk, a világi nagybirtok keletkezésének a fejlõdés­menete. A következõ lépésben megjelent az európai polgári forradalmak szabadságprogramja, amely azt mondta, hogy a születési privilégiumok helyébe az egyenlõ rangú embereknek a társadalmát kell állítani, és ennek a jegyében zajlott le, többek között, a francia forradalom is. Azután kiderült, hogy ennek a forradalmi átalakulásnak az elsõ számú haszonélvezõje az a va­gyonos polgárság volt, amelyet legjobban irritáltak a feudális prívilégiumok, éppen azért, mert legközelebb volt ahhoz, hogy maga is az arisztokráciákkal egyenrangú legyen, és éppen ezek a privilégiumok akadályozták ebben. Ebbõl született meg a marxizmusnak és a leninizmusnak az a torz szemlélete, amely azt mondja, hogy ezt a polgári szabadságprogramot ez a vagyonos polgárság fogalmaztatta meg a maga értelmiségi megbízottai­val - ahogy Lenin mondta: zseniális volt ez a polgárság, hogy milyen jó ideológiát tudott magának kitalálni. Ördögöt talált ez a vagyonos polgárság ideológiát! Egy hatalmi helyzetváltozás­nak a haszonélvezõjeként beült egy változásba, kinevetve azokat a lelkes ideológusokat, akik valóságos szabadságot és valóságos egyenlõséget akartak. Egyszerûen haszonélvezõje, idõvel azután élõsdije lett a forradalmí átalakulásnak, amelynek nem õ volt a mozgatója.

'Ugyanilyen folyamat következett be a szocialista fordulat után is. A szocialista fordulat úgy jelenik meg, mint a szabadságprog­ram teljességének a programja, amikor azután uralomváltást tud provokálni, akkor megjelenik ennek a fordulatnak a haszonélve­zõjeként a funkcionárius arisztokrácia, az értelmiségi uralom; és akkor visszamenõleg a szocializmus dühös ellenzõi mondhatják, hogy itt tulajdonképpen nem volt másról szó, mint hogy egy irigy kisebbség a maga uralmát akarta berendezni, és evégbõl találta ki a szocialista ideológiát. Ez éppúgy nem igaz, mint ahogy nem igaz az, hogy a polgári szabadságideológiát az annak haszonélvezõjeként megjelenõ polgárság találta volna ki. A sza­badságideológiát ugyanazon emberfajta, az ideológiatermõ em­berfajta, az alkotó, társadalomszervezõ emberfajta, a társada­lomreformer emberfajta találja ki, mind a francia forradalom, mind a szocialista forradalom számára, és mindezeket a fordula­tokat újból meg újból fenyegeti az a veszély, hogy a társadalom­nak egy szûkebb rétege uralmi szemlélettel eltelve ezt a fordula­tot a maga privilegizált uralmaként fogja fel. Minthogy a kapita­lista funkciótlanná vált nemcsak a szocialista átalakulás terüle­tén, hanem a kapitalizmus fennmaradásának a területén is, itt tulajdonképpen egy párhuzamos folyamat van: nyugaton a tech­nokraták, keleten pedig az egypártbürokraták próbálják kifejteni azt a bizonyos értelmiségi uralmat és adott esetben értelmiségi zsarnokságot, amely e pillanatban tulajdonképpen társadalom­fejlõdésünk aktuális veszedelme. Ezt azért nem tudjuk világosan megfogalmazni, mert nyugaton még a kapitalizmus is ott van, mint amelyet ez az értelmiségi zsarnokságot kifejtõ technokrata­réteg megtûr, részben összekeveredve vele, éppúgy, mint annak idején a nagypolgárság is összekeveredett a hatalmában meg­csõkkent arisztokráciával, és segített azt fenntartani. Ez ellen a hamis helyzet ellen kelnek fel korunk szabadságmozgalmai, elsõ­sorban a diákmozgalmak, mert ahogy arra Marcuse rámutatott, a munkásság szintén bizonyos fokig érdekeltté vált ebben a meglévõ uralomban, az uralomnak másodosztályú hordozójává vált, tehát már nem annyira forradalmi réteg, mint amikor a teljes kisemmizettség állapotában volt. Nem véletlen, hogy ezek a diákmozgalmak Nyugaton értelinetlenek, zûrzavarosak, és he­lyenként a komolytalanságig gyakorlatiatlanok, keleten viszont nagyon józanok, nagyon reálisak, és konkrét szabadságprogram­mal teltek. Ennek az oka az, hogy Nyugaton a szabadságintéz­mények bizonyos fokú mûködése sértetlenül megvan, tehát a sza­badságprogram Nyugaton az i ~úság részérõl nem léphet fel a szenvedélyek akkora erejével, hiszen bizonyos dolgokban nyitott kapukat dönget. Azt érzi, hogy a helyzet hamis, hogy egy csomó élõsdit táplál a társadalom, hogy a technokraták uralma az egyes embert éppúgy megalázza, mint általában mindenféle uralom, manipulált tömeggé teszi az embereket, azonban nem látja meg az ellenfelet. Az egész fennálló hatalini rendszer, az establish­ment és egyáltalán mindennemû establishment ellen hadakozik, holott társadalmi reformprogram nincs valamiféle establish­ment ellen. Harcolni nem az ellen kell, hogy a létrejött társadal­mi reform állandó intézményekké, jogintézményekké, szükség esetén jogszabályokká, kényszerítõ szabályokká, tilalmakká lesz; harcolni az ellen kell, hogy uralini gócok jöjjenek létre. Vagyis: nem szabad szem elõl téveszteni minden társadalomreform, eu­rópai és világra kiterjedõ társadalomreform végsõ célját, a köl­csönös szolgálatok társadalmát, ahol nincs technokrata, techni­kai uralkodó, nincs élcsapat, nincs semmiféle oligarchikus ural­mi igénnyel rendelkezõ társadalmi csoport, hanem vannak köl­csönös szolgáltatások, amiben az a szolgáltatás, amit egy társada­lomszervezõ nyújt, nem kap nagyobb erkölcsi súlyt - bármeny­nyire is nagyobb a kiterjedése és a jelentõsége -, mint az a szolgáltatás, amit az ún. egyszerû ember a maga hivatása köré­ben nyújt, és nem ad a kettõ különbözõ emberi rangot: se a technokrata, se a funkcionárius nem igényelheti magának azt, hogy õk valami különleges emberfajtát képeznek. Éppúgy, mint ahogy az arisztokráciától is elvétetett ez az igény. A szocialista országokban föllépõ diákmozgalmak hallatlanul erõs szabadság­igénye, humanitása és erkölcsi mélysége, programjának a konk­rétsága onnan van, mert ezekben az országokban a szabadságin­tézményeknek a technikai mûködése rengeteg döcögõvel kísért valami; tehát ezekben az országokban a valóságos szabadságin­tézmények: a hatalmak elválasztása, a bírói függetlenség, a sza­bad választások, a sajtószabadság olyan reális követelmények, hogy ezekben az országokban a háborgó diákoknak van módjuk reális intézményeket követelni. Nyugat-Európában viszont a háborgó diákok valamilyen értelmetlen légüres térben csapkod­va háborognak mindennemû intézmény ellen.